Ahogy a gun control kérdésekkel kapcsolatban, úgy a drón-pilótákkal kapcsolatban is sokszor felmerül a videojátékok és az agresszió kapcsolata. A kérdéses UAV-k, azaz pilótanélküli légi járművek kritikusai szerint a csak képernyőkön és joystickeken keresztül irányító pilóták túlságosan távol vannak a háború valóságától és szinte olyan, mint ha a kedvenc agresszív és véres videojátékukkal játszanának otthon. Ennek hatására bizonyára szívesebben és készségesebben ölnek ártatlan pakisztáni, afgán civileket.

Nem állhatnának távolabb a valóságtól.

A pilóták közül sok PTSD esetet kezeltek, és tekintve, hogy a kezelés és tanácsadás önkéntes alapú, sajnos nagyon valószínű, hogy sokkal többen vannak, akik csendben szenvednek. A PTSD vagyis a poszt-traumatikus stressz zavar a mindenkori veteránok egyik legnagyobb problémája, nagyon fontos és szerencsére egyre kevésbé ignorált kérdése a katonák egészségügyi ellátásnak illetve napjaink hadseregeinek.
Első pillantásra talán nehezen belátható, hogyan alakul ki ez a zavar olyan pilótáknál, akikre nem lőnek és a 12 órás műszakukat egy légkondicionált konténerben töltik, majd a Mojave sivatagban gyönyörködve hazavezetnek a családjukhoz a bázis körüli otthonukba.

Kik ezek a pilóták, akik a saját maguk által preferált néven az RPA-kat (távolról irányított légi jármű) vezetik? Fontos, hogy nem szeretik a drón szót, mivel az arra utal, hogy robotpilóta által irányított, automatizált eszközökről van szó. Erről szó sincs, az RPA-k kezelésének felelősségét teljes mértékben és súlyosan viselik ezek az emberek. Első generációjuk tekintélyes mennyiségű repült órákkal és légi bevetésekkel (pilótául: sortie) rendelkezik, jellemzően harci feladatkörökben. Általában a több családdal töltött idő és a kötelességtudat vezette őket arra, hogy – sokan gyerekkori Top Gun fűtötte álmaikat feladva – UAV-ra cseréljék az egyértelműen sokkal menőbb vadászokat.
Ahogy egyre több RPA pilótára volt szükség – ma már többet képeznek belőlük évente, mint hagyományos pilótákból – megjelent a második generáció, akiket kifejezetten és eredetileg is erre a feladatkörre képeztek ki. Első generációs társaikhoz képest kevesebb repült órával rendelkeznek, azokat főleg kiképzőgépeken teljesítve.

Az első generációs, azaz korábbi valódi harci tapasztalattal rendelkező, pilóták nyilatkozatai alapján a helyzet valójában ellentétes azzal, amit a korábban emlegetett videójáték-elmélet hívei feltételeznek. Egy átlagos vadászgép kezelése közben szinte kizárólag képernyőkön, absztrakt módon látják célt, majd az esetleges fegyverhasználatot követően a földi egységes végzik az ún. bomb damage assessmentet (BDA). Ezzel szemben az RPA-k kamerái sokkal kifinomultabbak, mivel kisebb célpont – azaz akár egyetlen személy – elleni használatra, illetve hatékony felderítésre (a pilóták leggyakoribb bevetése az ISR - intelligence, surveillance, and reconnaissance: hírszerzés, megfigyelés és felderítés) tervezték.

Advertisement

Hosszú távú megfigyelés alatt intim közelségbe kerülnek az ellenség – és családja – mindennapi életével, egy pilótát idézve „nagyon sok fickót láttam szarni". Ez egyfajta Stockholm-szindrómát eredményez, mely probléma ilyen kontextusban először a mesterlövészek kiképzésében merült fel, akiknek szintén főként megfigyelés a feladata. Ez a fajta közelség nehezebbé teheti a ravasz meghúzását, amikor parancsot kapnak rá; pontosabban, amikor megteszik azt, sokkal nagyobb érzelmi megterhelést jelent majd. Mivel nem állnak közvetlen életveszélyben – ellentétben azokkal a földi csapatokkal, akiknek nap, mint nap segítenek, életeket mentve – nincs meg a „vagy én, vagy ő" túlélési helyzet, amely megkönnyítené az emberi élet kioltásának feldolgozását.

Azt, hogy mennyire élik meg valóságosnak a környezetet, amelyben szolgálatot teljesítenek, jól illusztrálja az, hogy az – egyébként orvosi célból – végzett vizsgálatok alapján teljesen sztenderd stressz reakciókon mennek keresztül: megemelkedett pulzus, vérnyomás, izzadás stb. Egy pilóta a „buck fever" kifejezést is használta, amely a vadászat világából származik, a lövés leadása előtti izgalmat illetve stresszt jelöli. Az RPA pilóták legtöbbször maguk végzik a BDA feladatot is a saját légicsapásuk után, gyakorlatilag közvetlen közelről, órákon keresztül megfigyelve az általuk okozott pusztítást és halált. Tehát a hagyományos pilótákhoz képest jobban szembesülnek szolgálatteljesítésük eredményeivel. Ráadásul a nap végén visszacsöppenek a valós életükbe. Emiatt ezek a pilóták ún. kettős életet élnek, mely jelentős stressz forrása (erről a jelenségről, mely egyébként jelen van a legtöbb mai internethasználó életében pl. D. Rushkoff „Present Shock" c. könyvéből lehet többet megtudni).

Advertisement

A fenti okok miatt az aktív pilóták 30%-a „kiég", azaz jelentős stresszt, fáradtságot, feldolgozatlan mentális nehézségeket tapasztal. Az USAF szerint ez még nem veszélyes szintű stressz, azonban a pilóták 17%-a már klinikai mértékben szenved ugyanettől a szindrómától (2011-es adatok). Ez még szerencsére nem feltétlenül jelent PTSD-t, az ilyen eseteket jellemzően a harci bevetéseket repülők között tapasztalták.

Habár az UAV-k a kritikusaik szerint túl könnyűvé tették az ölést, ez csak gyakorlati szempontból lehet így, azok őket kezelő emberek számára koránt sem könnyű feladat ez.