Van egy kis ország fekete Afrika szívében, ahol az egy főre jutó GDP jóval meghaladja az EU-átlagot – megközelíti a spanyolokét és az olaszokét –, a gazdaság az utóbbi tíz évben őrült tempóban, stabilan növekedett, miközben a lakosság 60%-a nem jut tiszta ivóvízhez és napi egy dollárból éldegél. A néhány százezer fős lakossággal rendelkező Egyenlítői-Guinea a 90-es évek közepéig a teljesen átlagos afrikai országok közé tartozott: a gyarmatosítók kivonulása – jelen esetben a spanyolok – után létrejött hatalmi vákuum mindenféle kiskirályokat vonzott az országba, akik hosszabb-rövidebb időre magukhoz ragadták a hatalmat, szorgalmasan tizedelve a helyi lakosságot. Az ország 1996-ban vált érdekessé, amikor a föld alatt találtak valamit, méghozzá igen nagy mennyiségben: olajat.

Az addig évi -2 és 5% közötti évi GDP-növekedés 1997-ben rögtön 71,5%-ra ugrott, és a következő években is átlag 32% körül mozgott. A nagy nyugati olajtársaságok napi több százezer hordó olajat csapoltak a föld alól, a pénz nagy részéből pedig egy viszonylag szűk elit részesült, miközben a nép nagy része az óriási gazdaságból pontosan semmit nem vett észre, nem született Afrika mélyén egy újabb Kuwait. Ez a helyzet egészen a 2000-es évek legelejéig remekül működött, amikor az 1979 óta uralkodó – és ezzel Kadhafi bukása óta Afrikában jelenleg csúcstartó – Teodoro Obiang Nguema Mbasogo kitalálta, hogy mégiscsak jobb lenne, ha nem az Exxon Mobil és más hasonló nyugati cégek vinnék ki a nyereség egy jelentős szeletét az országból. 2002-ben megalapította a nemzeti olajtársaságot, illetve gáztársaságot, és a nyugati cégeket hazaküldte az országból. Afrikában vagyunk, ne legyenek illúzióink: ez a lépés nem azért történt, hogy a népnek több jusson, az ő helyzetük semmit sem változott, viszont Mbasogo elnök és sleppje jelentősen növelni tudta a bevételeit, az elnök magánvagyonát 800 és 1100 millió dollár közé teszik.

Óriási a szegénység és a munkanélküliség az egyenlítői országban (www.pulitzercenter.org)

Advertisement

Természetesen ez a lépés egyáltalán nem tetszett sem az Exxonnak, sem a spanyoloknak – akiknek a gyarmatuk feladása ellenére még mindig jelentős érdekeltségeik vannak az országban, csakúgy mint a franciáknak Maliban –, úgyhogy lépni kellett. Ilyesmiért háborút indítani manapság kevésbé illik, viszont szerencsére vannak alternatív, bevált módszerek egy rezsim megbuktatására, ez pedig a külföldről finanszírozott és támogatott puccs.

A puccs megszervezésére egy brit ex-katonát, Simon Mannt kérték fel. Mann számára nem volt új terep az olajipar, az északi-tengeri kitermeléseknél búvárként segítette a kutatásokat, míg végül egy kanadai olajipari cég szolgálatában nem állt. Emellett volt még egy fontos érv mögötte: alapító tagja volt a Sandline International nevű katonai magánvállalatnak (a témáról szó esik bővebben az általunk ajánlott Shadow Companyban is), amely mindenféle fegyveres szolgáltatást nyújtott különféle megbízók számára.

Simon Mann (középen) a brit SAS-ben szolgált, és kiterjedt afrikai kapcsolatokkal rendelkezett (www.dagbladet.no)

Advertisement

Mann el is repült a Dél-Afrikai Köztársaságba, mely az apartheid bukása óta kimeríthetetlen forrása a tapasztalt és harcedzett fehér és nem fehér katonáknak. 78 katonát és 3 pilótát választott ki a feladatra, köztük sokan az apartheid rezsim különleges egységében, a 32 Battalionban (lásd DiCaprio és a Véres gyémánt) szolgáltak, de voltak a csapatban örmények is, akik a szintén remek kiképzőterepnek számító Kaukázusból érkeztek. A fegyverarzenál impresszív volt: 20 géppuska, 61 gépkarabély, 150 kézigránát, 10 kézi páncéltörő gránátvető és 75,000 darab lőszer. A dolog komolyságát jól jelzi, hogy felkészültek az evakuációra is, amihez egy Mil-helikoptert béreltek ki.

Hogy az ország ne zuhanjon káoszba a puccs után, szükség volt egy bábra, aki megvédi a nyugati érdekeket, és stabilizálja az ország helyzetét. Ehhez Severo Moto, régi ellenzéki vezetőt vették elő.

A terv tehát készen állt, a kitűzött időpont 2004 március közepe volt, amikor azonban a bagázs nagyobb részét, élükön Simon Mann-nel letartóztatták a Dél-Afrikával határos Zimbabwe fővárosában, két nappal később pedig a csapat másik részét Egyenlítői-Guineában. Sajnálatos módon ugyanis még az afrikai rendőröknek is szemet szúr, ha a reptér közepén két szakasznyi, állig felfegyverzett katona készül beszállni egy repülőre. A tárgyalásokba most ne menjünk bele, természetesen mindenki tagadott mindent, a katonák teljesen jó szándékkal terveztek beutazni az országba, az egész puszta félreértés. Az ítélethozatalkor nem fukarkodtak az évekkel, Simon Mann például 34 évet kapott a világ egyik legkegyetlenebb börtöneként számon tartott Black Beachen, de végül egy év után – valószínűleg külső nyomásra – szabadon engedték.

De honnan volt rá pénz?

Egy ilyen puccskísérlet azért nem két dollár, főleg ilyen professzionális csapattal és fegyverzettel – még ha maga az akció, olyan ex-magánkatonák szerint, mint Eeben Barlow, csapnivalóan volt megszervezve –, tehát kellett lennie egy stabil anyagi háttérnek. A tárgyalásokon szerencsére majdnem mindenre fény derült.

Kétségtelenül a legillusztrisabb személy Margareth Thatcher mindenféle gyanús fegyverügylettel összefüggésbe hozott fia, Mark Thatcher volt, akit 2005 januárjában egy dél-afrikai bíróságon bűnösnek ítéltek (ő maga is így vallott) a puccs finanszírozásáért és a magánhadseregek szervezéséért. Ő 285,000 dollárral járult hozzá az akció sikeréhez.

Simon Mann maga félmillió dollárt kalapozott össze.

Ely Calil, libanoni olajmilliárdos 750,000 USD-t adott a közösbe. Ja, amúgy tagadta, hogy tudott volna a puccsról. Hát persze.

David Tremian, dél-afrikai befektető 500,000 dollárral támogatta az akciót.

Lord Archer, brit felsőházi politikus is átulta a maga 134,000 dollárját a feladatra, ám ő is őszintén tagadta, hogy tudta volna, mire adja a pénzt.

Advertisement

A legnagyobb támogató amúgy Severo Moto volt, aki 1,8 millió dollárt és természetesen esetleges elnöksége esetén kizárólag olajkoncessziós jogokat ajánlott fel az érdekelteknek.

Hatalmi játék

Mint később kiderült, a brit kormány már hónapokkal korábban értesült az akcióról, lényegében mindenről tudtak. Jack Straw brit képviselő először ugyan kategorikusan tagadott mindent, ám mint utólag kiderült, még azt is megszervezte, hogy a brit állampolgárokat azonnal evakuálják puccs esetén. Később a The Observer brit hetilap hasábjain kért bocsánatot azért, hogy nem volt teljesen őszinte egy korábbi interjúban.

Advertisement

Obiang elnök Spanyolországot is megvádolta a puccsban való részvétellel, ugyanis az akció idején véletlenül pont a közelben tartózkodott két hadihajójuk 500 katonával a fedélzeten. A spanyol külügyi szóvivó természetesen mindent tagadott, kifejtve, hogy a kérdéses időpontban a közelben sem voltak spanyol hajók. Némi kommunikációs baki azonban történhetett, a külügyminiszter ugyanis csak annyit mondott, hogy a hajók a kérdéses időpontban és helyszínen nem katonai feladatot hajtottak végre.

Így ért véget tehát a puccskísérlet. Egyenlítői-Guineában azóta sem változott semmi, a nép éhezik, Obiang elnök pedig stabilan őrzi hatalmát a sok millió köbméter olaj és gáz felett Afrika egyik leggazdagabb országában.